Monthly Archives: december 2012

„Mondom, Ulrik társaságos életében nem keveredhetett semmi gyanúba, mert a nyakában lévő szalvéta vidám földrengést jelzett, amikor a levesízesítő cseppekkel kínálgatták. – Inkább még egy pohárkával abból a házi szilvóriumból, amíg a levesem teljesen megérik – mondta, és az asztalkendő alatt valamely zsebébe nyúlt, ahonnan az ismeretes, mogyoró nagyságú, nyerspiros vagy szárazpiros paprikácskákat szedte elő, amelyet készen tartott penecilusával a levesbe metélt, eleinte gondos, kimért karikákban, későbben csak úgy találomra, de mindig magostól és szárastól együtt, mert így keletkezett a levesnek olyan egyéni íze darab ideig tartó kavargatás után, amely levesnek egyébként is hosszú, vékonyra sodrott tésztával kellett felszerelve lenni. Ulrik igazában egy levest szeretett, mint ahogy azokról a férfiakról mondják, akik voltaképpen egyetlen asszonyt szerettek, amely férfiak véges-végig szerelmeskedték az életüket, minden szoknyaránc után megfordultak, mindegyikért elmentek volna a „kárhozatba is”, mint a maguk nyelvén mondogatták . . . Ez a leves: a rákleves volt.” Krúdy Gyula: Delikátesz. A rákleves. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982. 418-419.o.

...

„- Hát az igaz, hogy akkoriban jött környékünkre a járásbíróság, a törvényszék, a szabók rengeteg Kaiser-kabátot varrtak az új intelligenciának, és Hájfli delikateszei olcsóságuk miatt kapósak lettek. Be kellett rendezkedni arra nézve, hogy „ebéd előtt” és vacsora előtt” még a „zónapörkölt”-nél is olcsóbb, illetve intelligensebb ennivalóval szolgáljanak az úri közönségnek. Nyitott dobozban árulták a kaviárt, hogy a kisebb erszényűek is élvezhessék, mert ugyan kinek jutott volna egy dobozra való halikra? Kis zsemlécskékre kenegettünk vajacskákat, tojást, szardíniát; igaz, hogy a bodegában az úriemberek még mindig azon vitatkoztak, hogy melyik szardínia a jobbik, előkelőbb, az ízletesebb, a portugál vagy a francia; megbeszélték, hány deka és milyen minőségű halikra, mennyi vöröshagyma, vaj, angol mártás szükséges ahhoz a bizonyos szardíniás keverékhez, amellyel téli estéken az egész család jóllakhatik – de tudtommal senki se vitt már haza ilyen nagy mennyiségű keverékhez való anyagot . . . Inkább egy-két zsemlyécskét fogyasztottak a boltban, és hozzá egy flaskó sört parancsoltak. Azt mondta a főispán, hogy ez Ferenc Józsefnél is így van, takarékoskodik az öregúr. …” Krúdy Gyula: Delikátesz. Delikatesz. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982. 433-434.o.

...

„ És a szomszéd asztalnál üldögélő vendég eközben már meg is kapta azokat a holmikat, amelyeket fűszeres, szomjas, szinte magának is gyönyörködtető hangon (mintha régen nem hallotta volna hangját ily zamatosnak!) rendelt volt az álmodozó, öreg pincérnél. – Tessék parancsolni – mondta az öreg pincér ugyancsak azon a fontoskodó nyelven, amelyen pincérek, borbélyok, fiákerosok és hotelportások beszélnek, hogy kellő tekintélyt szerezzenek a maguk kevés szavú mesterségének. – Friss ez a virsli? – kérdezte a vendég, aki ugyancsak nem látszott mai gyereknek, tudni látszott azokat a szertartásokat, amelyekkel fokozhatná amúgy is kedvesen jött délelőtti étvágyát. (A délelőtti étvágyról az életnek semmiféle rendelkezése nem szoktatja le az emberiséget, hiába okoskodnak az iskolákban és hivatalokban.) – Friss ez a virsli? – Magam láttam, amikor a henteslegény a szatyrába hozta! – felelte az öreg pincér hivatalosan, szavahihetőséggel, mintha egy turistakalauz biztatná az utazót az induláshoz. – Mi huszonnégy pár virslit és huszonnégy pár szafaládét rendelünk mindennap a hentesnél. Ha a virsli elfogy, jön a szafaládé. Nálunk vannak olyan vendégek is, akik harminc esztendeje ide járnak gábelfrustukra. …” Krúdy Gyula: Delikátesz. Villásreggeli. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1982. 381-382.o.

...