„Miközben Keleten a zsidóság az egyszerű élet, a tiszta érzések és a vallásos áhítat világát teremtette meg (haszidizmus – a szerk.), addig a nyugati népek és a körükben élő zsidóság az értelem forradalmában keresték a maguk boldogságát. A sokáig elnyomott emberi értelemnek ezt a forradalmát felvilágosodásnak nevezzük.”[1]

A felvilágosodás a hitélet és az egyházak tekintetében is változást eredményezett a megelőző középkori rögzült állapotokhoz képest; a vallási türelem és elfogadás, a vallási szabadság ismérve immár a zsidóságot is érintette. Magán a zsidóságon belül is komoly átalakulás kezdődött el. A bezárt és bezárkózott zsidó közösségben is megindult a felismerés és vágy, mi több, a törekvés, hogy többet tudjon az őt körülvevő világról. Fontossá vált a környezet nyelvének megtanulása, műveltségének, tudományának elsajátítása, a világi környezet életmódjának és szokásainak megismerése, átvétele.

Magyarországon az 1791. évi országgyűlésen előterjesztették azt a kérvényt, mely a zsidóság teljes egyenjogúsítását követelte, de érdemleges döntés nem született. Európában a zsidóság helyzete visszarendeződött a XIX. század első évtizedeiben; Hollandia volt az egyetlen állam, ahol nem vonták vissza az emancipációt. Az újabb forradalmi hullám hatására – mely végigsöpört Európán – elindult a második emancipáció, s ebbe Magyarország is „bekapcsolódott”. Az 1840. évi országgyűlésen tárgyalt egyenjogúsítási kérdés azonban csak a kiegyezés (1867) után került ismét napirendre.

Kiemelendő, hogy a „legtöbb európai államban az egyenjogúság megadását ahhoz kötötték, hogy a zsidók önként bizonyos vallási reformokat hajtsanak végre”[2]: ezek az istentiszteleti és az otthoni vallási szokások megváltoztatását jelentették. Ugyanakkor ez az óhaj később kiterjedt a mindennapi élet más területeire is, és a lehető legmagasabb szintű azonosulást, beolvadást célozta meg. Magyarországon az 1867. évi XVII. törvénycikkely mondta ki, hogy „az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottnak nyilvánítanak.”

Ezt követően hívta össze báró Eötvös József azt az országos szintű zsidó kongresszust, amelynek eredetileg a zsidóság egységes vallási szervezetét kellett volna megalakítania, és annak céljait, feladatait meghatároznia. A kongresszus „eredményeként” a zsidóság több részre szakadt szervezetileg is: a status quo vagy konzervatív zsidóságra; a hagyományhű vagy ortodox zsidóságra; és a kongresszusi, tehát vallási szempontból liberális, ún. neológ zsidóságra.

A zsidó vallás egyenjogúsítása több mint két évtizeddel később következett be (1895), de akkor már a zsidóság asszimilációja folyamatban volt, és a XIX. század végére egyre jelentősebbé vált. A zsidóság volt az, amelyik közvetítő funkciót töltött be a nemesség és jobbágyság között, a föld termékeinek értékesítése és a kereskedelem révén. A XIX. század első évtizedeiben fellendülő mezőgazdaság és áruforgalom olyan forgótőke kialakulását tette lehetővé, amit kereskedelmi területen tevékenységet folytató zsidó kereskedők különböző helyekre fektettek be: manufaktúrákba, élelmiszeriparba, építkezésbe, közlekedési infrastruktúra kialakításába. Elindult Magyarországon is egy nagyfokú modernizáció, amelyben igen fontos szerepe volt a zsidóságnak.

Az 1880-as évektől kezdődően – megakasztva a közösség helyzetének különböző irányú változását – Európában negatív jelenségekkel kellett szembenéznie a zsidóságnak: antiszemitizmussal, pogromokkal, újjáéledő középkori vérvádakkal.

Ez az antiszemitizmus a nácizmus hatalomra jutásával tetőződött be a II. világháború alatt, amikor a zsidóság megsemmisítése volt az egyértelmű és végleges cél.


[1] Hahn István: A zsidó nép története. Makkabi Kiadó, Budapest 1998. 133.o.

[2] Hahn István: A zsidó nép története. Makkabi Kiadó, Budapest 1998. 148.o.