Irodalmi és művészeti élet a budapesti és erzsébetvárosi kávéházakban


„A budapesti kávéházak története felér a város kultúrtörténetével”.[1]

Az 1900-as évek elejére kialakul egy polgári réteg, amely már nemcsak a társadalom részeként van jelen, hanem mint meghatározó társadalmi osztály működik, tevékenykedik, él. A gazdasági fejlődés és a polgárosztály gazdagodásának következtében növekedett a képzettség és a kulturális igény is.

E megnövekedett kulturális igényre válaszolt az a pezsgő művészeti élet, melynek indulását minden valószínűség szerint a Nyugat folyóirat indulásához kötjük.

Az Új Magyar Szemle, Bródy Sándor Jövendője, Osvát Ernő Szerdája és Figyelője után – Mikes Lajos plakettjével a címlapján – 1908-ban megjelent a Nyugat.  Ignotus (Veigelsberg Hugó), Osvát Ernő, Fenyő Miksa nevével a Nyugat a jövő évtizedek irodalmi központjává vált. Az Ignotusék által szerkesztett Nyugat legfőbb érdeme az volt, hogy tágra nyitotta kapuját a különböző szemléletű írók és költők előtt. Az egyetlen kritérium a tehetség volt.

A századforduló Budapestjén a kávéházak száma megközelítette a hatszázat.[2] Nemcsak az írók, költők és más művészek voltak fontos szereplői a kávéházi életnek, hanem azok az emberek is, akik kávéházakba jártak; akár úgy, hogy a helyszínen hallgatták az írókat, akár úgy, hogy a híres tréfáknak és vicceknek váltak szereplőivé. Azt gondolhatnánk, hogy az írók és költők könnyű, vidám életet éltek, de a döntő többségük (néhányuk kivételével) nehéz anyagi körülmények között élt, szó szerint napi, filléres gondokkal küzdött. Azért, hogy némi előleg fejében el tudják helyezni írásaikat, ontották magukból a különböző tárcákat, rohangáltak az egyik kiadótól a másikig. Kialakultak a kisebb-nagyobb irodalmi társaságok, barátságok vagy akár szemléleti hasonlóságok alapján, de ezek – jellemzően erre a korszakra – átjárhatók voltak, egymástól nem elszigetelten működtek.

A személyzet tagjai szintén a kávéházi élet jellegzetes alakjai közé tartoztak. Amikor megjelent egy-egy író a kávéházi törzsasztalnál, az ún. irodalmi főpincér papírt és tintát hozott. Ő szavak nélkül is biztosan tudta, van-e pénze a költőnek vagy nincs. Általában nem volt. Ennek ellenére a pincér természetesen felszolgálta a feketekávét, szódát és az ún. irodalmi imbiszt, amely kenyér, sajt vagy egy hidegszendvicstál volt. Amikor az író távozott, a főpincér annak rendje-módja szerint a számára át nem adott pénzből még vissza is adott.


[1] Lukacs, John: Budapest,1900. A város és kultúrája. Európa Könyvkiadó, Budapest 1996. 158.o.

[2] Lukacs, John: Budapest,1900. A város és kultúrája. Európa Könyvkiadó, Budapest 1996. 158.o.