Tag Archives: Kosztolányi Dezső
“Hogyan látnak bennünket a külföldiek?” III.“Hogyan látnak bennünket a külföldiek?” III.
„Reggel kilenc óra. A gépszekér huszonöt utassal, a gépvezetővel s az idegenvezetővel elindul Budapestet nézni. Különös vágy fog el bennünket, hogy közibük üljünk, s figyeljünk, miképp hat rájuk az, amit mi napról-napra látunk. A kocsiban jobbára idősebb urak, hölgyek ülnek, az ifjúságot egy berlini nászutaspár, egy fiatal amerikai festő s egy fitos nürnbergi süldőlány képviseli. Ez folyton fényképez. Két kaliforniai hölgy, egy dán s egy hollandus házaspár, több tenyeres-talpas bajor s angol utas között főúri különlegességként sötét bőrű, kecses hindu férfi foglal helyet. Madrasból jött hozzánk. Őszbe csavarodó szénfekete fejébe gyémántfekete posztó sapkát biggyesztett, mely a turbán s a fez sajátos vegyüléke. Az idegenvezető a kocsi elejébe áll. Karcsú, délceg alakjával, kék szemének lebilincselő mosolyával, derűs, szakállas arcával mintája lehetne az európai férfinek. Valóban „európai férfi”:magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul, lengyelül folyékonyan beszél. A hangtölcsért ajkához illeszti, szakállát, bajuszát gondosan eligazítja. – Petőfi – kiáltja harsányan – „Hungarian independence” – Eskü téri templom – a törökök földúlták – majolika oltár – gyárainkat elvették. – Nemzeti kaszinó – bárótól fölfelé – Országos kaszinó – bárótól lefelé. Az angolok bólogatnak. – Oszlop a Múzeum-kertben – Mussolini ajándéka – olasz-magyar barátság. Havasi gyopárral díszített, zöld lódenkalapos német feleségének magyaráz helyeslően. – Iparművészeti múzeum – Orientális, orientális. Ez a szó valamennyiöket lázba hozza: orientális. – Klinikák – pompás műtőorvosaink. Félősen összébb húzódzkodnak. Műtét? Nem, inkább nem. Általános elégedettség. A nagyvásárcsarnokban megbámulják a balatoni fogast s a zöldpaprikát. Azt hiszik a balatoni fogast a zöldpaprikával töltve esszük. Német úr feleségét és leányát kedélyesen biztatja, hogy ezentúl mindig paprikát egyenek, akkor ők is olyan szépek lesznek, mint a magyar nők. – Gellért püspököt ezelőtt ezer esztendővel legurították a hegyről egy szöges hordóban. A kaliforniai hölgyek sóhajtanak. – A királyi várpalota márványterme – húszezer gyertyafény – Kun Béla hordája itt garázdálkodott a kommunizmus idején. A fiatal amerikai festő, aki erősen királypárti, ökölbe szorítja kezét. Künn az amerikaiak megkérdezik, hogy hány szobán haladtunk végig. Nekik a szám a fontos. Az indus szája szögletében kis különös mosoly bujkál. – Szent István jobbkeze. A németek féltékenykednek, hogy az idegenvezető többnyire angolul magyaráz. – Irredenta szobrok. – Észak – Kelet – Nyugat – Dél. Őszinte könnyek a szemekben, csönd, tiszteletteljes meghatottság. Az amerikaiakat minden érdekli, ami királyság, hercegség, rang és munka és pénz. A regényesség és anyagiasság legrettenetesebb keveréke lakozik bennük. A németeknek az tetszik, ami katonás, hódítás emléke, harc és demokrácia. A latinok a múzeumok iránt érdeklődnek. (Főképp ők.) A balkániakat az éjszakai élet csábítja. A tiroliak a kirándulóhelyeket keresik. A bajorok a jó sört, főképpen a jó sört. A hollandusok az árak iránt érdeklődnek. Az angolok pedig mindenáron cigányokat szeretnének látni a tűz mellett. Gépkocsin Gödöllő határába is kimennek, s a csendőrséget mozgósítják cigányokért …” Kosztolányi Dezső: Budapest idegen szemmel, Mit látnak a külföldiek nálunk? – Amerikaiak, angolok, lengyelek, bajorok, dánok s egy indus – Fogas és paprika, Pesti Hírlap, 1931. június 9., kedd, 8. old. (Budapesti Negyed 2008. Tél 62. szám, 98-99.o.)
„Budapest most nemzetközi színfoltokkal élénkül. Nem szoktuk meg az idegeneket. Oly ritka vendégek nálunk, hogy láttukra a kíváncsiak még mindig hátrafordulnak. De most tekintélyes számban vannak Budapesten. Este a Duna-korzón lépten-nyomon hallani angolul, franciául, németül és hollandul is. Minekelőtte azonban megütné fülünket a szó, már felismerjük őket. Először azt, hogy külföldiek. Min ismerszik ez meg? Nehéz ezt értelmileg elemezni. Ösztönösen érezzük meg. Majdnem úgy öltözködnek, mint mi, szokásaik is körülbelül ugyanazok, mint a miéink, térképet se tartanak kezükben, s otthonosan járnak-kelnek, mégis egész megjelenésük, magatartásuk kiáltva hirdeti, hogy nem idevalók, amiből a viszonylagosság alapján azt következtetjük, hogy mennyire azonosak-egyek lehetünk az ő szemükben mi, akik ezt a megszokottság folytán nem is vesszük észre. Itt egy agg angol pap, hosszú, sovány, borzas, ősz hajjal, finom vonalú orral, mintha Dickens regényeiből lépett volna ki, s mellette egy másik angol, aki polgári viseletében is shakespeare-i figura, s szinte kívánkozik rá a vért, meg a könyökig érő lovagkesztyű. Amott németek, csoportosan, úgy, amint képes újságjaik ábrázolják őket. Itt az osztrákok, akik közül könnyűszerrel meg lehet különböztetni a bécsieket, a vidékieket, az alsó-ausztriaiakat és a felső-ausztriaiakat, szinte városok és falvak szerint is. Emitt pedig a franciák és a belgák. Nem lehet csalatkozni. A nemzetek szinte egyenruhában járnak. …” „A kirakatban hirdetés, mely egy Balaton menti vendéglőt ajánl a külföldiek figyelmébe, három nyelven: angolul, németül és franciául. Maga a tény az, hogy van a Balaton partján egy jó vendéglő. Ezt a három nép számára más- és másféleképpen fordítják le. Az angol szöveg ezt mondja: teázó, kitűnő ételek (tea-room). A német szöveg így szól: sörcsarnok, üdítő italok (Bierhalle, Erfrischungen). A francia szöveg ez: Bár, a legjobb borok. (Les meilleurs vins.) Példája ez annak, hogyan kell fordítani, pontosan és híven. (Ami nekünk jó kocsma, az az angoloknak teaház, a németeknek sörcsarnok, a franciáknak – borozó.)” Kosztolányi Dezső: Külföldi panoráma, Angolok, franciák, belgák, hollandok, németek, osztrákok Pesti Hírlap, 1930. augusztus 19., kedd, 5. old (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 46.o.)
„Hogyan látnak bennünket a külföldiek? Mi fogja meg azokat a világjáró idegeneket, akik iderándulnak messze országokból, távoli világrészekből? Milyen emlékeket visznek el magukkal, és mi foglalkoztatja képzeletüket, mikor reánk gondolnak? Melyik nép áll a látogatók listáján első, második, harmadik helyen? Ezek a kérdések foglalkoztattak bennünket, mikor fölkerestük az idegenforgalmi irodát, hogy fölvilágosítást kérjünk tőle az idegenforgalom mai állásáról. Mindenekelőtt megállapítható volt, hogy Budapest már nem az a vidéki város, mely a régi osztrák időkben volt, mikor az idegeneket Bécsen – rendszeresen és gonoszul – lebeszélték arról, hogy a magyar fővárosba ránduljanak. Amint a kimutatások bizonyítják, a Magyarország iránt való érdeklődés nőttön-nő, és ezt semmi se tartóztatja föl. Különösen sokat használ lord Rothermere, aki a Daily Mail-ban állandóan ébren tartja a magyar kérdést. Csakis ezzel magyarázható, hogy míg a békében, 1913-ban, mindössze 1685 angol fordult meg nálunk, most 1929-ben, 4076 angol jött Budapestre. De más vonatkozásban is fellendült az idegenforgalom. Csak a magyar vidékről felutazók száma apadt vissza, ami a gazdasági válsággal, a pénztelenséggel magyarázható. Tavaly 352 japáni, 308 afrikai, 430 ázsiai, 157 ausztrál vendégünk is volt. Békében egy évben csak huszonhat ausztráliait mutatott ki a statisztika. Mit bizonyít ez? Azt, hogy akkoriban Ausztriához is sokkal messzebb volt Budapest és Magyarország, mint ma. Ami a Budapesten és Magyarországon járó különböző népek arányszámát illeti, első helyen áll – még mindig – Bécs. Ez az egyetlen város több idegent szállít nekünk, mint más egész állam (16 572). Utána következik Németország (15 752), harmadik helyen állanak az Egyesült Államok (10 196), a negyediken Nagy-Britannia (4076), az ötödiken Olaszország (3027). Külön beszámítás alá esik az utódállamok esete, melyekkel természetesen élénk a forgalom. A Hollandiából érkezők száma is megötszöröződött a békebelihez képest, a gyermekakció folytán. Legszívesebben leveleznek a németek és angolok, különösen a nők. Egy angoltanár levelét olvassuk, melyben az idegenforgalmi irodától azt kérdezi sürgősen, hogy hol született Széchenyi István és Rákóczi Ferenc. Egy német hölgy hazaérvén elragadtatott sorokban lelkesedik Budapestért, a „Duna királynőjé”-ért, különösen az állatkertet dicséri, de szemünkre lobbantja, hogy mért tartjuk ketrecben szegény állatokat? Roth, volt ausztráliai miniszter, aki utóbb rendkívül sokat használt országunknak, ittlétekor egyik ámulatból a másikba esett, de bevallotta, hogy csak Bécsben értesült arról, hogy Magyarország egyáltalán létezik a világon. Mi hat az idegenekre leginkább? Elsősorban – ez kétségtelen – a cigányzene. Akár azonosítjuk a magyar zenét a cigánymuzsikával, akár nem, örvendenünk kell ennek, el kell ismernünk, hogy nagy varázs lakozik benne, és országunk, városunk külső jellegét a külföld számára a cigányzenés kávéházak, éttermek szolgáltatják. Nekik ez merőben szokatlan, és azonnal összeolvad a tudatukban a magyarság fogalmával. A cigánykirály temetésén több amerikai vett részt. Egy amerikai újságíró, aki jelen volt, azonnal hosszú kábeltáviratot adott föl lapjának. Vannak különcök is. Egy német hölgy épp a cigányzenét nehezményezi. Kifogásolta, hogy akárhová betoppan, a szárazfa sír, és mindegyik dal hasonlít a másikhoz úgy, hogy meg sem lehet egymástól különböztetni. Nem kicsiny az érdeklődés a népviselet, népművészet iránt sem. Sokan vásárolnak matyó hímzést. Egy amerikai teljes magyar díszruhát vett magának. Mások tucatjával veszik azokat a gramofon-lemezeket, melyek népdalainkat vették föl. Egy amerikai azt írja Párizsból, hogy Budapesten lehet legjobban enni, itt vannak a világ legszebb női, s annak, aki cigánymuzsikát akar hallgatni, érdemes néhány száz mérföldet megtenni. Megéri a fáradtságot. Igen sok előkelő idegen teljes inkognitóban utazik. Hogy némelyik milyen összegeket költ el egy utazás során, és hogy milyen könnyű helyen áll a pénze, arról ezt halljuk: – Múltkor bejött hozzánk egy fiatal amerikai házaspár, beváltott egy húszezer pengős csekket. Két nap múlva újra jelentkeztek. Megint csekket váltottak be. Elfogyott a pénzük … Tízezer pengő naponta Budapesten …” Kosztolányi Dezső: Budapest – idegen tükörben, Pesti Hírlap, 1930. június 11., szerda, 5 old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 23-24-25.o.)
Sóvárgó vallomás „Én első sorait faragdáltam – nem papíron, csak fejben – egy új versnek, aminek az lett a címe: Szeptemberi vallomás. Rögtön tudtam, persze, hogy ez a cím visszautal Kosztolányi két évvel azelőtti versére, utolsó, nagy versére, a Szeptemberi áhítat-ra, de a szeptember szó, úgy éreztem, annyira fontos alapeleme az én versemnek is, hogy mintsem lemondjak róla, vállaltam inkább az utánzás kirívó látszatát – különben talán a vers rajongó hangneme is a Kosztolányiét idézte vissza. Valójában a saját, három évvel azelőtti versem, a Levél a szabadságról folytatása, vagyis inkább párhuzamosa volt, ugyanabban a versformában, szabad leonínusokban: amaz cinikus-szatirikus azonosulás volt Budapest lényegével (amit én annak láttam); emez sóvárgó vallomás egy tájhoz, tempóhoz, típushoz.” Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? Második kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1981, 109.o.
Az a legendás Szamarkand „Igaza van, de épp ennyi joggal mondhatnám, hogy nagy realista regényírónk,aki ezekbe az „éberálmokba” feltáratlan területek társadalomrajzát rejtette. A sokféle hatás közül, amit már első olvasásra belém sugárzott, a legfontosabb az volt, amit Budapest különböző tájairól mesélt. Hát ebben a városban élek? – ámultam el. Utána már könnyű volt meglátnom Kosztolányiban is a pesti költőt. És aztán már kezdtem figyelni az igazi urbánusok megnyilvánulásaira is. Hevesi András egyenesen az én szűkebb szülőföldemről, a Lipótvárosról írt csillogó esszét. Márai és Cs. Szabó nem avatkozott a vitába, de a maguk közvetett és választékos módján rá-rámutattak a város pöffeszkedő vagy pellengére állított parvenüsége mögött meghúzódó halk eleganciára, amit Márai már az őszi Lukács uszoda rajzával is érzékeltetni tudott. Az Erdélyből menekült Cs. Szabó eleinte dohogva nézegette a várost, de hamar beletörődött: „szülőfalum, Pest, összetartozunk.” Persze hosszú időnek kellett eltelnie, míg ezt írhatta: „Az ember lassan rájön, hogy Budapest volt az a csalogató, legendás Szamarkand, aranykupoláival, alabástromfalaival, türkiz padlójával és táncoló arab betűivel, ahová gyerekkorunkban behunyt szemmel elvágytunk” – de ezt már a maga választotta száműzetésből.” Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? Első kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1981,164.o.
Ellenlökés „Az első ellenlökést éppen Illyésnek köszönhetem: mint annyi mindent, az első Krúdy-könyvet is ő adta a kezembe – Az élet álom volt, Krúdy utolsó novellás kötete. Aztán beleszerettem Krúdyba, egymás után mindent elolvastam tőle, amit meg tudtam keríteni. Krúdyba már annyi mindent láttak bele, mert annyi minden van benne. Kosztolányi valahol azt írta róla – csak tudnám hol! –, hogy „mutatis mutandis ő a magyar Proust”; Cs. Szabó legutóbb az écriture automatique magyar előfutárát fedezte föl benne, akinek regényei és novellái „a szürrealista éberálom legszebb prózakölteményei”.” Vas István: Mért vijjog a saskeselyű? Első kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1981, 163.o.
„A megboldogult, felejthetetlen Krúdy Gyula szívesen, gyakran iszogatott. Amikor – még nem is olyan régen – legfiatalabb gyermeke megszületett, az egyik jóbarátja találkozott vele az utcán. Hajnal volt, s Krúdy kedves óbudai vendéglőjéből tért haza. – Gyermekem született – dicsekedett a maga kurtán odavetett szavaival a költő, majd pillanatnyi gondolkozás után hozzátette: – szép, nagy gyerek. Öt liter és két deci. * Máskor meg hosszú-hosszú hallgatás után megszólalva ezt kérdezte asztaltársaitól: – Milyen lehet négy deci? A vendéglőkben ugyanis – régi szokás szerint – a vendégek vagy két deci bort szoktak kérni, vagy fél litert, esetleg három decit, vagy egy litert, de négy decit talán még soha senki se kért.” Kosztolányi Dezső: Körkép, Pesti Hírlap, 1934. december 23., vasárnap, 14. old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 341-342.o.)
„Budapest lármás város, a kelet kapujában van. Idegenek, akik először járnak itt, érzik is lüktető véralkatát, mindig megemlítik mozgékonyságát, hangosságát. Még éjszaka is mindig zúg és zörög, csenget és csilingel, morog és dörög, zakatol és csörömpöl, s ha egyéb nem, kapukulcs csikordul, vagy óra ver a közelben, a távolban. A napokban azonban különös élményünk volt. Délben, amikor a város legforgalmasabb pontján jártunk, egyszerre néhány percre minden zaj elült. Teljes némaság borult erre a nagy, milliós városra. Nem tartott sokáig, csak mint amikor nagy, zajos társaságban egyszerre csönd lesz. „Angyal röpült át a szobán” – mondják ilyenkor. Talán angyal röpült át Budapest utcáin is, attól támadt ez az ünnepélyes, néma csönd arra a néhány pillanatra.” Kosztolányi Dezső: Élőképek, Pesti Hírlap, 1935. április 25., csütörtök, 8.old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 363.o.)
„Karácsony délelőttjén a Belvárosban ragyogó gépkocsik sora várakozott a boltok előtt, csomagokkal megrakott férfiak-nők siettek hazafelé, ajándékot adók s ajándékot várók nézegették a pompás kirakatokat, tolongott a tömeg az utcán. Egyszerre a fényes úri vásárlók között feltűnt két falusi atyafi. Csomag nem volt a kezükben, azt, amit vásároltak, mindjárt fel is húzták magukra a boltban. Egy-egy villámzáras kék, kötött ujjast vett magának mindegyik. Abban feszítettek. Minden három-négy lépésnél meg-megálltak, mutogatták egymásnak az új szerzeményt. Nyitogatták-csukogatták a zárát, tapogatták az anyagát, huzigálták lefelé egymáson és saját magukon a kötött ujjast. Úgy álltak ott, szétvetett lábbal, széttárt karral, sután mosolyogva, mint két nebuló az új vizsgaruhában. Nem győzték bámulni a tréfás ruhadarabot, nem győztek örülni neki. Egészen bizonyos, hogy a sok szép és drága áru között, melyet ezen a délelőttön vásároltak emberek, ez a két olcsó, gyári holmi okozta a legnagyobb örömet, keltette a legnagyobb izgalmat. Hát még majd otthon, a faluban. Egy esztendeig bizonyára erről fognak beszélni. Csudájára jár majd a fél falu. * Mit láttunk karácsony hetében a pesti utcán? Láttunk egy villamosban ablakra akasztott kék fátyolruhát libegni. Úgy táncolt, lebegett a kék fátyolruha a ködös kocsiban, hogy szinte az egész utazóközönséget kábulatba ringatta. Olyan volt ez, mint régen a színpadokon, amikor csak felírással vagy valami csekély kellékkel jelezték a színt, s a néző képzeletére bízták a többit. Egyetlen kék fátyolruha az egész esti színpadot odavarázsolta. Láttunk egy embert sárba pottyanni egy létra tetejéről, amikor a karácsonyi kirakatot díszítette. Hogy kacagott az egész utca népe. A sáros ember a földön jobban tetszett nekik, mint az egész ragyogó karácsonyi kirakat. Láttunk egy bőrszoknyás, fejkendős parasztasszonyt karonfogvást sétálni egy dinnyekalapos úriemberrel. Testvérek lehettek. Mindenki utánuk fordult. Ők azonban a legtermészetesebb közvetlenséggel beszélgettek egymással, s nevetgéltek.” Kosztolányi Dezső: Pesti utca, Pesti Hírlap, 1935. december 31., kedd, 6.old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 394-395.o.)
„Budapestre megérkezett a yo-yo. (Már van derék magyar neve is: sodrókának hívják.) Egyszerre – egy napon – lepte meg az embereket. Olyan hirtelen, olyan hevesen támadt, hogy az okosabbak jobbnak vették nem is védekezni ellene. Ezek ismerték a járvány természetrajzát. Azok, akik elsők között kapják meg, könnyebben túlesnek rajta, a később fertőződöttek nehezen menekülnek belőle. Asszonyok, lányok, öregek, felnőtt férfiak sodrókát pöndörítenek az utcán, jól öltözött hölgyek a gépszekérben, a villamosban, amíg a kalauz jegyüket lyukasztgatja, egyik kezükkel titokban a sodrókát próbálgatják visszasiklatni kezükhöz, felnőtt emberek a sétatéren kikapják a gyerekek kezéből, s tanulgatják. Hiába sírnak a gyerekek, nem adják nekik vissza. Egyik gimnáziumban, csupán a nyolcadik osztályban húszat koboztak el egy délelőtt a tanárok. Tízpercben aztán ők maguk sodrókáztak a tanári szobában. Alig akarták abbahagyni.” Kosztolányi Dezső: Pesti utca, Pesti Hírlap, 1932. október 7., péntek, 4. old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám 177.o.)
Legújabb bejegyzéseink
- Cikkek és írások – Gasztronómia 5.
Körner András a zsidó ételekről “A főzés...
- Cikkek és írások – Budapesti éjszakák 4.
Könyvkritika Kalmár Tibor Sztárok az éjszakában...
- Cikkek Erzsébetvárosról és a zsidónegyedről 3.
“Online elérhető, zsidó történelemkönyvet...
- Cikkek Erzsébetvárosról és a zsidónegyedről 2.
“Budapest VII. kerületében, az Erzsébet körút...
- Cikkek Erzsébetvárosról és a zsidónegyedről 1.
“A magyar mozi és a filmipar itt jött létre...