Tag Archives: Kosztolányi Dezső

„Reggel kilenc óra. A gépszekér huszonöt utassal, a gépvezetővel s az idegenvezetővel elindul Budapestet nézni. Különös vágy fog el bennünket, hogy közibük üljünk, s figyeljünk, miképp hat rájuk az, amit mi napról-napra látunk. A kocsiban jobbára idősebb urak, hölgyek ülnek, az ifjúságot egy berlini nászutaspár, egy fiatal amerikai festő s egy fitos nürnbergi süldőlány képviseli. Ez folyton fényképez. Két kaliforniai hölgy, egy dán s egy hollandus házaspár, több tenyeres-talpas bajor s angol utas között főúri különlegességként sötét bőrű, kecses hindu férfi foglal helyet. Madrasból jött hozzánk. Őszbe csavarodó szénfekete fejébe gyémántfekete posztó sapkát biggyesztett, mely a turbán s a fez sajátos vegyüléke. Az idegenvezető a kocsi elejébe áll. Karcsú, délceg alakjával, kék szemének lebilincselő mosolyával, derűs, szakállas arcával mintája lehetne az európai férfinek. Valóban „európai férfi”:magyarul, németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul, lengyelül folyékonyan beszél. A hangtölcsért ajkához illeszti, szakállát, bajuszát gondosan eligazítja. – Petőfi – kiáltja harsányan – „Hungarian independence” – Eskü téri templom – a törökök földúlták – majolika oltár – gyárainkat elvették. – Nemzeti kaszinó – bárótól fölfelé – Országos kaszinó – bárótól lefelé. Az angolok bólogatnak. – Oszlop a Múzeum-kertben – Mussolini ajándéka – olasz-magyar barátság. Havasi gyopárral díszített, zöld lódenkalapos német feleségének magyaráz helyeslően. – Iparművészeti múzeum – Orientális, orientális. Ez a szó valamennyiöket lázba hozza: orientális. – Klinikák – pompás műtőorvosaink. Félősen összébb húzódzkodnak. Műtét? Nem, inkább nem. Általános elégedettség. A nagyvásárcsarnokban megbámulják a balatoni fogast s a zöldpaprikát. Azt hiszik a balatoni fogast a zöldpaprikával töltve esszük. Német úr feleségét és leányát kedélyesen biztatja, hogy ezentúl mindig paprikát egyenek, akkor ők is olyan szépek lesznek, mint a magyar nők. – Gellért püspököt ezelőtt ezer esztendővel legurították a hegyről egy szöges hordóban. A kaliforniai hölgyek sóhajtanak. – A királyi várpalota márványterme – húszezer gyertyafény – Kun Béla hordája itt garázdálkodott a kommunizmus idején. A fiatal amerikai festő, aki erősen királypárti, ökölbe szorítja kezét. Künn az amerikaiak megkérdezik, hogy hány szobán haladtunk végig. Nekik a szám a fontos. Az indus szája szögletében kis különös mosoly bujkál. – Szent István jobbkeze. A németek féltékenykednek, hogy az idegenvezető többnyire angolul magyaráz. – Irredenta szobrok. – Észak – Kelet – Nyugat – Dél. Őszinte könnyek a szemekben, csönd, tiszteletteljes meghatottság. Az amerikaiakat minden érdekli, ami királyság, hercegség, rang és munka és pénz. A regényesség és anyagiasság legrettenetesebb keveréke lakozik bennük. A németeknek az tetszik, ami katonás, hódítás emléke, harc és demokrácia. A latinok a múzeumok iránt érdeklődnek. (Főképp ők.) A balkániakat az éjszakai élet csábítja. A tiroliak a kirándulóhelyeket keresik. A bajorok a jó sört, főképpen a jó sört. A hollandusok az árak iránt érdeklődnek. Az angolok pedig mindenáron cigányokat szeretnének látni a tűz mellett. Gépkocsin Gödöllő határába is kimennek, s a csendőrséget mozgósítják cigányokért …” Kosztolányi Dezső: Budapest idegen szemmel, Mit látnak a külföldiek nálunk? – Amerikaiak, angolok, lengyelek, bajorok, dánok s egy indus – Fogas és paprika, Pesti Hírlap, 1931. június 9., kedd, 8. old. (Budapesti Negyed 2008. Tél 62. szám, 98-99.o.)

...

„Budapest most nemzetközi színfoltokkal élénkül. Nem szoktuk meg az idegeneket. Oly ritka vendégek nálunk, hogy láttukra a kíváncsiak még mindig hátrafordulnak. De most tekintélyes számban vannak Budapesten. Este a Duna-korzón lépten-nyomon hallani angolul, franciául, németül és hollandul is. Minekelőtte azonban megütné fülünket a szó, már felismerjük őket. Először azt, hogy külföldiek. Min ismerszik ez meg? Nehéz ezt értelmileg elemezni. Ösztönösen érezzük meg. Majdnem úgy öltözködnek, mint mi, szokásaik is körülbelül ugyanazok, mint a miéink, térképet se tartanak kezükben, s otthonosan járnak-kelnek, mégis egész megjelenésük, magatartásuk kiáltva hirdeti, hogy nem idevalók, amiből a viszonylagosság alapján azt következtetjük, hogy mennyire azonosak-egyek lehetünk az ő szemükben mi, akik ezt a megszokottság folytán nem is vesszük észre. Itt egy agg angol pap, hosszú, sovány, borzas, ősz hajjal, finom vonalú orral, mintha Dickens regényeiből lépett volna ki, s mellette egy másik angol, aki polgári viseletében is shakespeare-i figura, s szinte kívánkozik rá a vért, meg a könyökig érő lovagkesztyű. Amott németek, csoportosan, úgy, amint képes újságjaik ábrázolják őket. Itt az osztrákok, akik közül könnyűszerrel meg lehet különböztetni a bécsieket, a vidékieket, az alsó-ausztriaiakat és a felső-ausztriaiakat, szinte városok és falvak szerint is. Emitt pedig a franciák és a belgák. Nem lehet csalatkozni. A nemzetek szinte egyenruhában járnak. …” „A kirakatban hirdetés, mely egy Balaton menti vendéglőt ajánl a külföldiek figyelmébe, három nyelven: angolul, németül és franciául. Maga a tény az, hogy van a Balaton partján egy jó vendéglő. Ezt a három nép számára más- és másféleképpen fordítják le. Az angol szöveg ezt mondja: teázó, kitűnő ételek (tea-room). A német szöveg így szól: sörcsarnok, üdítő italok (Bierhalle, Erfrischungen). A francia szöveg ez: Bár, a legjobb borok. (Les meilleurs vins.) Példája ez annak, hogyan kell fordítani, pontosan és híven. (Ami nekünk jó kocsma, az az angoloknak teaház, a németeknek sörcsarnok, a franciáknak – borozó.)” Kosztolányi Dezső: Külföldi panoráma, Angolok, franciák, belgák, hollandok, németek, osztrákok Pesti Hírlap, 1930. augusztus 19., kedd, 5. old (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 46.o.)

...

„Hogyan látnak bennünket a külföldiek? Mi fogja meg azokat a világjáró idegeneket, akik iderándulnak messze országokból, távoli világrészekből? Milyen emlékeket visznek el magukkal, és mi foglalkoztatja képzeletüket, mikor reánk gondolnak? Melyik nép áll a látogatók listáján első, második, harmadik helyen? Ezek a kérdések foglalkoztattak bennünket, mikor fölkerestük az idegenforgalmi irodát, hogy fölvilágosítást kérjünk tőle az idegenforgalom mai állásáról. Mindenekelőtt megállapítható volt, hogy Budapest már nem az a vidéki város, mely a régi osztrák időkben volt, mikor az idegeneket Bécsen – rendszeresen és gonoszul – lebeszélték arról, hogy a magyar fővárosba ránduljanak. Amint a kimutatások bizonyítják, a Magyarország iránt való érdeklődés nőttön-nő, és ezt semmi se tartóztatja föl. Különösen sokat használ lord Rothermere, aki a Daily Mail-ban állandóan ébren tartja a magyar kérdést. Csakis ezzel magyarázható, hogy míg a békében, 1913-ban, mindössze 1685 angol fordult meg nálunk, most 1929-ben, 4076 angol jött Budapestre. De más vonatkozásban is fellendült az idegenforgalom. Csak a magyar vidékről felutazók száma apadt vissza, ami a gazdasági válsággal, a pénztelenséggel magyarázható. Tavaly 352 japáni, 308 afrikai, 430 ázsiai, 157 ausztrál vendégünk is volt. Békében egy évben csak huszonhat ausztráliait mutatott ki a statisztika. Mit bizonyít ez? Azt, hogy akkoriban Ausztriához is sokkal messzebb volt Budapest és Magyarország, mint ma. Ami a Budapesten és Magyarországon járó különböző népek arányszámát illeti, első helyen áll – még mindig – Bécs. Ez az egyetlen város több idegent szállít nekünk, mint más egész állam (16 572). Utána következik Németország (15 752), harmadik helyen állanak az Egyesült Államok (10 196), a negyediken Nagy-Britannia (4076), az ötödiken Olaszország (3027). Külön beszámítás alá esik az utódállamok esete, melyekkel természetesen élénk a forgalom. A Hollandiából érkezők száma is megötszöröződött a békebelihez képest, a gyermekakció folytán. Legszívesebben leveleznek a németek és angolok, különösen a nők. Egy angoltanár levelét olvassuk, melyben az idegenforgalmi irodától azt kérdezi sürgősen, hogy hol született Széchenyi István és Rákóczi Ferenc. Egy német hölgy hazaérvén elragadtatott sorokban lelkesedik Budapestért, a „Duna királynőjé”-ért, különösen az állatkertet dicséri, de szemünkre lobbantja, hogy mért tartjuk ketrecben szegény állatokat? Roth, volt ausztráliai miniszter, aki utóbb rendkívül sokat használt országunknak, ittlétekor egyik ámulatból a másikba esett, de bevallotta, hogy csak Bécsben értesült arról, hogy Magyarország egyáltalán létezik a világon. Mi hat az idegenekre leginkább? Elsősorban – ez kétségtelen – a cigányzene. Akár azonosítjuk a magyar zenét a cigánymuzsikával, akár nem, örvendenünk kell ennek, el kell ismernünk, hogy nagy varázs lakozik benne, és országunk, városunk külső jellegét a külföld számára a cigányzenés kávéházak, éttermek szolgáltatják. Nekik ez merőben szokatlan, és azonnal összeolvad a tudatukban a magyarság fogalmával. A cigánykirály temetésén több amerikai vett részt. Egy amerikai újságíró, aki jelen volt, azonnal hosszú kábeltáviratot adott föl lapjának. Vannak különcök is. Egy német hölgy épp a cigányzenét nehezményezi. Kifogásolta, hogy akárhová betoppan, a szárazfa sír, és mindegyik dal hasonlít a másikhoz úgy, hogy meg sem lehet egymástól különböztetni. Nem kicsiny az érdeklődés a népviselet, népművészet iránt sem. Sokan vásárolnak matyó hímzést. Egy amerikai teljes magyar díszruhát vett magának. Mások tucatjával veszik azokat a gramofon-lemezeket, melyek népdalainkat vették föl. Egy amerikai azt írja Párizsból, hogy Budapesten lehet legjobban enni, itt vannak a világ legszebb női, s annak, aki cigánymuzsikát akar hallgatni, érdemes néhány száz mérföldet megtenni. Megéri a fáradtságot. Igen sok előkelő idegen teljes inkognitóban utazik. Hogy némelyik milyen összegeket költ el egy utazás során, és hogy milyen könnyű helyen áll a pénze, arról ezt halljuk: – Múltkor bejött hozzánk egy fiatal amerikai házaspár, beváltott egy húszezer pengős csekket. Két nap múlva újra jelentkeztek. Megint csekket váltottak be. Elfogyott a pénzük … Tízezer pengő naponta Budapesten …” Kosztolányi Dezső: Budapest – idegen tükörben, Pesti Hírlap, 1930. június 11., szerda, 5 old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám, 23-24-25.o.)

...

„Budapestre megérkezett a yo-yo. (Már van derék magyar neve is: sodrókának hívják.) Egyszerre – egy napon – lepte meg az embereket. Olyan hirtelen, olyan hevesen támadt, hogy az okosabbak jobbnak vették nem is védekezni ellene. Ezek ismerték a járvány természetrajzát. Azok, akik elsők között kapják meg, könnyebben túlesnek rajta, a később fertőződöttek nehezen menekülnek belőle. Asszonyok, lányok, öregek, felnőtt férfiak sodrókát pöndörítenek az utcán, jól öltözött hölgyek a gépszekérben, a villamosban, amíg a kalauz jegyüket lyukasztgatja, egyik kezükkel titokban a sodrókát próbálgatják visszasiklatni kezükhöz, felnőtt emberek a sétatéren kikapják a gyerekek kezéből, s tanulgatják. Hiába sírnak a gyerekek, nem adják nekik vissza. Egyik gimnáziumban, csupán a nyolcadik osztályban húszat koboztak el egy délelőtt a tanárok. Tízpercben aztán ők maguk sodrókáztak a tanári szobában. Alig akarták abbahagyni.” Kosztolányi Dezső: Pesti utca, Pesti Hírlap, 1932. október 7., péntek, 4. old. (Budapesti Negyed, 2008. Tél 62. szám 177.o.)

...